Így jutottunk el a szürke köpenytől a hiperszuper irodákig

Először is örvendetes tény, hogy egyre többen jelentkeznek a versenyre, ami egyrészt a rendezvénysorozat presztízsének növekedését, másrészt a hazai munkakultúra fejlődését jelzi. De mi is az a munkakultúra vagy munkafilozófia? Nekünk rosszabb sorsú közép-európaiaknak – már legalábbis azoknak, akik a rendszerváltás előtt születtek és még kisebb-nagyobb tapasztalatokkal rendelkeznek a Kádár-rendszer mindennapjairól – a munkáról mindig […]

Először is örvendetes tény, hogy egyre többen jelentkeznek a versenyre, ami egyrészt a rendezvénysorozat presztízsének növekedését, másrészt a hazai munkakultúra fejlődését jelzi. De mi is az a munkakultúra vagy munkafilozófia? Nekünk rosszabb sorsú közép-európaiaknak – már legalábbis azoknak, akik a rendszerváltás előtt születtek és még kisebb-nagyobb tapasztalatokkal rendelkeznek a Kádár-rendszer mindennapjairól – a munkáról mindig valamiféle merev, szürke és lehangoló kép jut az eszünkbe: nem a termelékenység, az öröm és az alkotás folyamata dominál, hanem az értelmetlenül sorjázó szalagok a lepattant gyárak gigantikus belső tereiben, ahol a munkásoknak az oldala kisebesedett a sok támaszkodástól, ahol az adminisztrátorok a körmeiket reszelték unottan vagy bedobtak egy pofa sört a raktárban, ahol a szürkés köpenyek megrebbentek a cél nélküli üzemek linóleummal kistafírozott folyosóin, ahol a könyvelés kreativitása nem az adóelkerülés következménye volt, hanem a látszatmunkából származó látszateredmények körmönfont bemutatását célozta. Persze ne legyünk igazságtalanok, hiszen számos valóban prosperáló állami vállalat is üzemelt, amit a rendszerváltás után – akár a gyereket a fürdővízzel – sikerült a nagy felbuzdulás közepette taccsra vágni.

Szóval effajta „fényes” díszlet és gondolkodásforma került a süllyesztőbe 1990-ben, miközben a nagyvilág szerencsésebb felén, vagyis Nyugaton is jelentős változások érlelődtek a munka frontján. E kettős KO-t kellett volna kis hazánkban is valahogy kezelni, hiszen miután mély álomból ébredtünk, nem elég, hogy be kellett volna illeszkedni egy vadonatúj kapitalizmusba, még az ottani munkakultúrákban bekövetkező változásokat is adoptálni kellett volna: ugyanis a kilencvenes években már recsegett-ropogott a klasszikus jóléti társadalom mítosza, amit a második világháború után felépített a nyugati civilizáció. Hol van ma már a Belmondo-, Mastroianni-, Delon-filmekből ismerős habkönnyű élet, hol van már a Dolce Vita? Helyette ott vannak a keleti digitális nagyhatalmak, nekünk meg maradt az arcunk.

Úgy tűnik, hogy Magyarországon sokáig tartott a kómaállapot, meg kellett találnunk önmagunkat, és a 90-es éveket sikeresen át is aludta a magyar munkaerőpiac, hiszen a sokkterápia és gyógykezelés főként az amputációt jelentette, és kevésbé a fejlődést. Egy-két jobban sikerült misztikus horror is megirigyelhetné az akkoriban zajló önfelszámolást, a vérátömlesztések meg a semmit szolgálták. Aztán az ezredforduló után szép lassan serdülni kezdett a közép-európai tinédzser: megannyi sírás-rívás után összeszorította öklét, és öntudat sarjadt lelkében. Kissé elnagyoltan és lóugrásokban – de a keretek most csak ezt engedik – el is jutunk napjainkig. Miközben tehát vége a nyugati jóléti társadalom klasszikus válfajának, hiszen azért a svájci minimálbérrel vígan nyaralhatnák Tahitin, az információs technológiák forradalma új cégeket és tevékenységi köröket dobott a felszínre, miközben az Y-generáció is berobbant a munkaerő-piacra.

Tehát így áll össze valahogy a kép: digitális forradalom, Y-generáció, vadonatúj munkakultúra. Utóbbit is csak felszínesen említjük meg: az alá-fölérendelő viszonyok helyett mellérendelő relációk, együttműködés, kollaboráció, intenzívebb kommunikáció, új technológiák hasznosítása, új életcélok, egyterű irodák, projektmunka, multikulturális közeg, közösségi helyiségek, komfortosság, egészség, jóléti szolgáltatások, fenntarthatóság satöbbi satöbbi. És ezek a jellemzők mind-mind nagyszerűen tetten érhetők „Az Év Irodája” verseny eddigi története kapcsán is, hogy a makróból visszajussunk a mi kis mikrovilágunkba. Ugye elvileg négymillióan dolgoznak ma Magyarországon, de azért a nagy többség sajnos még anyagi és eszmei szempontok szerint egyfajta átmeneti állapotban van. Talán már elhagyták a szürke köpenyt, azonban a válság és az ország félperifériális elhelyezkedése miatt szűkösek a keretek. Másrészt az agyakban is még sok változásnak kell történnie, amelyhez talán jelentős motivációt jelenthet, hogy a 2011-es határnyitás óta több százezer magyar – és persze lengyel, román, bolgár satöbbi – rándult át Nyugatra dolgozni, és a remények szerint nem csak pizzát árulni, hanem valódi munkakultúrát is tanulni.

IV. Díjátadó Gála

De vissza a verseny tapasztalataira! Tehát az innovatív munkahelyek létrehozásában és az új munkakultúrák meghonosításában élen járnak – és ez nagyszerűen kirajzolódik az indulóknál – a technológiai vállalkozások, a startupok, a médiaügynökségek, a reklámcégek, a kommunikációs cégek, a szolgáltató vállalatok (gyógyszeripar, ingatlanpiac, építőipar stb.) és nagy részben a globális cégek helyi irodái, központjai. Ezek azok a tevékenységtípusok, amelyek egyelőre a digitális forradalom nyertesei, és amelyek sikeresen meglovagolták az új trendeket. Ők alkalmaznak kreatív, öntörvényű ipszilonokat, és ők azok, akik a világra nyitják az irodájuk ablakát, még ha van is odabent szellőztető rendszer. Valószínűleg a munkaerőpiac nagy többségét jelentő kisebb-nagyobb vállalkozások is szép lassan követni fogják a példájukat, de addig még sok víz lefolyik a Dunán.

Az Év Irodája versenyről minden infó itt olvasható.

Az idei győztesekről pedig itt olvashatunk.

És végül a régmúlt idők emléke:

SOCIAL BOX