Nem akarjuk tovább rombolni Budapestet – interjú Finta Sándor főépítésszel

– A budapesti városfejlesztéshez lassan már annyian értenek, mint a focihoz. A grandiózus Podmaniczky terv és a „világvárost építünk” szlogen mára már teljesen eltűnt. De mi van helyette? – A 2008-ban kirobbanó világgazdasági válság enyhülését követően sem térhetünk vissza már a régi kerékvágásba. Inkább egy új korszak kezdetéről beszélhetünk, amely szemléletváltást igényel mindannyiunk részéről az […]

– A budapesti városfejlesztéshez lassan már annyian értenek, mint a focihoz. A grandiózus Podmaniczky terv és a „világvárost építünk” szlogen mára már teljesen eltűnt. De mi van helyette?

– A 2008-ban kirobbanó világgazdasági válság enyhülését követően sem térhetünk vissza már a régi kerékvágásba. Inkább egy új korszak kezdetéről beszélhetünk, amely szemléletváltást igényel mindannyiunk részéről az élet minden területén. Más nagyvárosok is átértékelték a fejlesztési, stratégiai programjaikat, jelenleg a tartós forráshiány, a csökkenő készletek, a felértékelődő épített örökség, az ezzel való okos bánásmód határozza meg a városstratégák mozgásterét. Az foglalkoztat engem is: hogyan lehet a meglévő értékeinkre alapozni egy jövőbe mutató stratégiát. Az a modernista szemlélet, amely nagy gesztusokkal dolgozva próbálta erőszakosan átalakítani a várost, ahogy például a motorizációtól fűtve a Kossuth Lajos utcai autópályát bevágták, vagy a különböző futurisztikus elképzelések a Duna menti közúti alagutakról, ma láthatóan nem érvényes. A városoknak az a hihetetlen, robbanásszerű növekedése, amely a korábbi éveket, évtizedeket jellemezte mára lelassult, sőt, sok helyen meg is állt. Ez Európa szerte jellemző folyamat. Alapvetően a hitelezésre és nem a valós igényekre épült az ingatlanpiacon az új fejlesztések jelentős hányada, ennek következtében Budapesten sok új építésű kereskedelmi és lakóingatlan üresen áll. Ez a fajta dinamikus területi növekedés eltűnt, most a beruházások homlokterében sokkal inkább a meglévő épületállomány minőségi fejlesztése áll, emellett pedig a városnak elsősorban a szolgáltatások minőségének növelésére kell fókuszálnia.

– Ezek szerint az ikonikus épületektől is elbúcsúzhatunk, amelyek jelentős vonzerőt és világhírnevet is jelentenek az adott városok számára? Például éppen itt a közelben tervezték a Városháza Fórumot vagy Zaha Hadid épületét a Szervita téren. Ezekre akkor már nincs szükség?

– Az ikonikus épületeknek elsősorban azokban a városokban van szerepük, ahol kevés a látnivaló, így például Bilbaóban a nagy semmiben épült egy kulturális épületegyüttes, a Guggenheim Múzeum, ami jelentős turisztikai vonzerőt generált. Budapest határozott identitással, hatalmas épített örökséggel, számos ikonikus épülettel rendelkezik, csak utóbbiak éppenséggel száz éve épültek. Emiatt itt sokkal kevésbé van szükség ún. landmark, szinte már önmagáért való l’art pour l’art épületekre, hiszen funkciójuk, fenntarthatóságuk sok esetben kétséges, üzemeltetésük az új technológiák alkalmazásának és a nagy belső tereknek köszönhetően rendszerint drága. Ez a fajta építészet, a felnagyított szobrok építészete, automatikusan háttérbe szorul, amikor a világgazdasági növekedés megtorpanni látszik. Jelenleg a fő kihívás inkább az, hogy a város hogyan képes az adottságaival, a folyamatosan pusztuló értékes épületállományával gazdálkodni és a mai kornak megfelelően fejleszteni, hiszen számos műemlék-épületünk üresen áll. Amúgy nem zavar, hogy nálunk nem épülnek klasszikus landmark-épületek, hiszen az elmúlt 20 évben kivitelezett ingatlanok minősége jócskán elmaradt a gazdagabb országokban megvalósított épületek minőségétől. Az igényesség pedig az ikonikus építészet alapja.

– De mégis hogyan lehet feloldani a feszültséget az épített örökség és az új épületek között? Erre jó példa a Zeppelin-ház terve, amelyet a belváros közepén akartak megépíteni. Pro és kontra számos érvet hallottunk.

– A Zeppelin-ház építészetileg nem volt túl izgalmas projekt, felrobbantotta volna a városszövetet, tervezett magassága és mérete sem illett volna a környezetébe. Budapest város-sziluettjét vizsgálva kitűnik, hogy a pesti rész a földrajzi adottságai miatt nagyon lapos, a város magassága, leszámítva a templomtornyokat, a Dózsa György úton belül közel egyenletes. Ez nem feltétlenül rossz, a szabályozási tervekben is létezik egy védőgyűrű, amelyen belül magas épületeket nem lehet létrehozni, mert szétrobbantanák az egységes és méltán világhírű városszövetet. Más kérdés, hogy a ma létező normatív szabályozási tervek mennyire képesek kezelni az egyedi eseteket. Városrendezési szempontból elképzelhetőek olyan esetek, amikor egy fejlesztés, a magántulajdonos és a közösség szempontjából is, kölcsönös előnyökkel járna, de ellentétes a mai szabályokkal. A Zeppelin-ház nem ilyen volt, ellentétes volt a szabályokkal, és hiányzott a közösségi haszon.  

– A Zeppelin-ház vitája egyfajta mintaesetnek is tekinthető, hiszen két régi épületet is lebontottak volna, amelynek történeti értékét nem sokra tartották. Tehát akkor nem minden régi épület képvisel értéket.

– Ez így van, a már említett egyenletes magasságú belvárosban nem minden épület értékes külön-külön, de összességében hatalmas történelmi kincset jelentenek. Órákon át lehetne szakmai vitát folytatni arról, hogy ebből a képzeletbeli rácsos szövetből hol lehet elvenni és milyen új épületek kerülhetnek a helyükre. A régi és az új összeillesztésére jó példa az Andrássy Palace, ahol a hátsó modern traktus – amely kifelé dől a Paulay Ede utcára – Erick van Egeraat munkája. Sajnos nem sok ilyen jól sikerült kompozíció született Budapesten az elmúlt évtizedekben. Jó példa még a Kis Péter építész által tervezett lakóház a Práter utcában a Corvin negyed sarkán, amely régi mintákra alapozott új kortárs épület. Vagy itt említhetjük meg a Sugár Péter által tervezett Lánchíd 19 Design Hotelt a Lánchíd szomszédságában.

– Szakmai vélemények szerint a mai magyar társadalom vizuálisan meglehetősen – hogy így fogalmazzak – hátrányos helyzetű. Hogyan lehetne ebben a miliőben a modern ingatlanok értékeit felmutatni és közkinccsé tenni? És egyáltalán mi az érték – már ha van – a kívülálló számára sokszor csak kubustengernek tűnő kortárs épületekben?

– A magyar társadalom úgy általában nem túl befogadó az új épületek iránt, bár az érdeklődés megvan, ami jól látható volt az új metró átadásakor. A médiafelület növelésén túl szükség lenne egy kortárs építészettel és a városi folyamatokkal is foglalkozó központra, ahol valódi, interaktív, közérthető kommunikáció alakulna ki az építészszakma, a döntéshozók és a társadalom között, ahol kiállításokon és más eseményeken keresztül megnézhetnénk a régi és a kortárs építészet pozitív példáit. Rögtön láthatnánk, hogy a kortárs építészetnek vannak olyan vonulatai, amelyek aránytartók, nem a régit ismétlik, ahol a minőséget meg lehet érezni.

– Az ikonikus épületek és a minőség témakörében – szerencsére vagy sem – van egy közös metszéspont, mégpedig a Bálna. Ami amúgy cet. De a mi esetünkben állatorvosi ló. Szóval kész állatkert. Minden szinten. Hogy tetszik?

– Progresszív épület, bár én jobbat is el tudtam volna képzelni. A Bálna rácsos fém-üveg szerkezete önmagában, a formavilágát, szerkesztésmódját és technikai felépítését tekintve jó lett volna, de szerintem itt a régi és az új ötvözete nem annyira sikeres kombináció, szétfeszítik egymást. Amúgy jó minőségű épület, amit korábban hiányoltam, sajnálatos, hogy a gazdasági helyzet miatt a kihasználtsága egyelőre nem megfelelő.

– Nem azért van a társadalmi ellenállás a modern dolgok iránt, mert 1990 után a gyenge, forráshiányos önkormányzatok nem tudtak ellenállni egyes befektetők farkasétvágyának, és nem mindig Budapest érdekeit szem előtt tartó fejlesztések zajlottak?

– A nagy ellenkezés részben arra is visszavezethető, hogy egyes fejlesztők a spekulatív ingatlanpiacon túl nagy léptékben túl sűrűn építettek. Ennek érdekében sokszor olyan házak is elbontásra kerültek, amiket talán ma már nem bontanánk el. Ráadásul most egyfajta általános düh is tapasztalható az építőiparral szemben, mivel a gazdasági válság egyik oka az ingatlanlufi, ami túlépítések formájában jelent meg a városban. Másrészt pedig akkor támogatják a lakók a beruházásokat, ha azt látják, hogy a korábbi fejlesztések életképesek, mert az adott ingatlan valóban működik, reális funkcióval rendelkezik, beilleszkedett a város vérkeringésébe, a tulajdonosok tisztán tartják a környezetét satöbbi satöbbi. Harmadrészben pedig visszautalhatunk a vizuális kultúra hiányára, és a társadalom bevonását is növelni kell a fejlesztésekbe. New Yorkban például a már nem használt magasvasút parkosítása kiváló példa arra, hogyan lehet bevonni a lakókat a városfejlesztésbe. A magasvasutat nem bontották el, hanem közparkot létesítettek, amely egy közösségi tervezés eredményeként született. Még az érintett területen élő óvodások is a terveken ötleteltek.

– Budapesten rengeteg barnaövezeti zóna van, amelyekkel csodát lehetne tenni. Nyilván most Montecuccoli a legfőbb akadály, vagyis a „pénz, pénz, pénz” mantra zavar be.

– A barnaövezetekben található területek közül csak kevés van önkormányzati tulajdonban, vagyis az elaprózódott tulajdonosi szerkezet, a szennyezettség és néhány más fontos szempont sok lehetőséget kizár. Például a csepeli Weiss Manfréd gyár egyes részeit legalább száz tulajdonos birtokolja. Néhány terület – például a volt MÁV-telkek – állami tulajdonban van, így a Nyugati Pályaudvar mellett egy jelentős rész, ahová a Kormányzati negyedet tervezték. Jelenleg nincs rájuk kereslet, de most kell kitalálni, hogy mi legyen velük. Több mint 1200 hektár ilyen jellegű terület található a pesti átmeneti zónában a belvároshoz is közel. Óriási városfejlesztési tartalék, amire rá kell irányítani a figyelmet, ahelyett, hogy a zöldmezős területeinket teljesen felélnénk. A barnamezős övezeteken ráadásul jó néhány műemlék-jellegű, jó állapotú ingatlan található, a közművek ki vannak építve, és sok esetben a közlekedés is kielégítő. Komplex intézkedés szükséges, nem csak a szabályozási tervekben kell megjelenni a gondolatnak, de adókedvezményeket és más ösztönzőket is kell nyújtani, hogy itt fejlesszenek, és ne zöldmezős beruházásokban gondolkodjanak. A szétdarabolódott zöldmezős fejlesztések következtében az elmúlt évtizedekben nagy területen szétterült a város, lakópark- és irodagettók, monofunkciós épületekkel teli zónák alakultak ki. Sok mindenre használható egy barnamezős terület akár átmenetileg is, az elhasználódott ingatlanok bontása után a város zöldinfrastruktúráját növelhetnénk velük biodiverz növénytársulások beültetésével, de a talajrekultivációt elősegítő-, vagy energianövényeket is alkalmazhatunk. 

– Szintén megosztó téma a felhőkarcolók ügye.

– Nem aktuális. Budapesten egyébként megvannak a lehetséges helyszínek, ahol lehetne magasházakat építeni. Elsősorban a Hungária körúton kívüli területek – különösen magas házak építésére pedig Észak-Csepel – jöhetnek szóba. A magasházak vagy éppen felhőkarcolók miatt Budapest nem lenne vonzóbb, és nem lenne se jobb, se rosszabb.

– Ön a meglévő értékeink rehabilitációját említette, ellenben a romkocsma-övezet világhírt hozott Budapestnek. Vagyis az az abszurd helyzet állt elő, hogy a lerobbant háztömbök a menők, viszont nekünk városlakóknak azért annyira nem kúl – egy-egy görbe estét leszámítva – ez a világháborús díszlettár. Hogyan lehet ezt az ellentmondást feloldani?

– A városi élet folyamatosan változik, változtatja a színtereit és az intenzitását. Most éppen azt a fázist éljük, hogy a városrész ennek a hírnévnek a hatására felfutott, a népszerűséggel a városüzemeltetési feladatok megnövekedtek (zaj, szemét stb.), és konfliktusba keverednek a lakossággal. Az egyensúly keresése zajlik. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a nagyszámú vendéglátóipari egységből keletkező bevételek egy részét hogyan lehetne a városrehabilitációba visszaforgatni. A közterek megújítására, a környező házak nyílászáró-, vagy homlokzat felújításaira költeni, amik ezeket a feszültségeket is csökkenthetik. Ma a piacon nincs kereslet ezekre az ingatlanokra, a tulajdonosokat pedig nehéz a felújításokra kényszeríteni. Budapesten létre kell hozni egy, kormányzati-, fővárosi-, és uniós pénzből finanszírozott rehabilitációs alapot, amely a szisztematikus városmegújítást szolgálná. E nélkül az az építészeti örökség, amely ma Budapest előnye a városok globális versenyében és a fejlesztések alapja lehetne, hamarosan menthetetlenül leromlik.

– Szintén közkeletű tény, hogy nálunk a belvárosi övezetekben építették meg a bevásárlóközpontokat. A jövőben mi várható a kiskereskedelem területén?

– A bevásárlóközpontok Budapesten valóban a belső kerületekben hirtelen épültek meg, ez a folyamat más városokban ilyen mértékben nem jellemző. Számos előnnyel rendelkeznek, nagyon kényelmes vásárlási formát nyújtanak, így ahhoz, hogy ezzel lépést tarthasson a klasszikus belvárosi kiskereskedelem, struktúraváltásra van szükség. Lassan talán létrejönnek az ún. utcamenedzsmentek, hiszen a kiskereskedőknek össze kell fogniuk, és ki kell találniuk, hogy milyen szolgáltatásokat nyújthatnak, amelyekkel vonzóvá tehetik az utcai vásárlást. A plázákba autóval lehet eljutni, télen-nyáron, 365 napos üzemben működnek, minőségi kvázi közterületet biztosítanak, szórakoztató funkciókat kínálnak. Az utcai kiskereskedőknek tanulniuk kell a plázáktól, hogy mit tudnának nyújtani a közterületeken, ami persze nem könnyű, hiszen a bevásárlóközpontok például fedett épületek annak minden előnyével. Meg kell oldani a parkolást, a logisztikai ellátást, a hosszú nyitva tartást, az összefogást pedig egységes kommunikációval kell támogatni. Jó példa lehet erre a Váci utca Bevásárló Klaszter. A jövőben a belvárosban több bevásárlóközpont már nem fog épülni. A mi városfejlesztési koncepciónk a külvárosi kis alközpontok fejlesztését támogatja, ahol megjelenhetnek kereskedelmi-szolgáltató egységek, mint például az Etele téren.

– Röviden megfogalmazva mi jelenleg a városfejlesztés koncepciója? A jövőben nem érdemes hatalmas gigaprojektekben gondolkodni, hanem eljött a sziszifuszi aprómunka ideje? Nekem úgy tűnik, hogy ön meglehetősen realista.

– Pragmatikusan kell szemlélni a városfejlesztést, de ettől függetlenül sok projektet meg lehet valósítani. Folytatni kell a szociális rehabilitációt és a közterület megújításokat is. A TÉR-KÖZ elnevezésű, 5 milliárdos keretösszegű fővárosi pályázat keretében, az előzőeken túlmenően, a Dunamenti területek fejlesztését – pl. csónakház rehabilitáció – is célul tűztük ki. A gigaprojekteket és a hatalmas víziókat érdemes átgondolni, hiszen 2030-ig – a demográfiai előjelzések szerint – stagnálni fog a lakosságszám. Bár Prágában és Budapesten jeleznek pár százalékos növekedést a régióban, de ezeket is a migráció táplálja. Én már azt is nagyszabású projektnek nevezem, ha a Nyugati pályaudvar melletti parlagon heverő területet sikerülne átmenetileg városi parkként megnyitni a lakók számára, hiszen az a környék szűkölködik szabadidős területekben. Fontos lenne a városi közösségi zöldterület 5 m2/fő arányát a WHO által ajánlott 9 m2/fő közelébe emelni. Az ilyen barnamezős területek fejlesztésén, előkészítésén túl, a Dunapartok és a szigetek fejlesztése is a koncepció részei. A Dunával kapcsolatban lesz egy tervpályázatunk, hiszen az eddigi ötletek – mint például alagútban vinni az utakat – drága megoldásokat eredményeznének, ráadásul a világörökségi védettséghez sem illeszkednek. Első lépésként forgalomcsillapításban gondolkodunk, ehhez kapcsolódóan megszűntetnénk a parkolókat, kivinnénk az embereket a partra, és a vízre is telepítenénk néhány funkciót. Nemzetközi összehasonlításban Budapest versenyelőnye ma abból adódik, hogy egy elképesztően gazdag épített öröksége van, a szolgáltatások minősége magas színvonalú és mindezt megfizethető áron nyújtja. Ennek a három dolognak az érzékeny egyensúlyára kell tekintettel lenni a fejlesztések tervezésénél. Az egyedi városkarakter értékalapú megújítását folytatni kell az olyan típusú fejlesztésekkel, mint a Zeneakadémia, a Várbazár vagy a Ludovika, és biztosítani kell az élhető városhoz kapcsolódó szükségleteket, így például a zöld területek növelését. És ezek bizony sziszifuszi munkák.
 

SOCIAL BOX